Tegnap elindultunk a Monostor fele, egy barátunkat meglátogatni. Ha már arra jártunk, beszaladtunk a Kauflandba, venni egy két apróságot. Befele menet egy termetes asszony állt, papírokkal a kezébe, és kéregetett valami betegnek természetesen. Mellette egy félszemű illető állt. (A cím meg véletlen sikerült pont ilyenre, mert a szemtelenségük nem fizikai értelemben értendő. )
Befele menet megkérdi, ha nem akarok segíteni rajta, mire válaszoltam, hogy nem. Ezzel el is felejtettem volna az ügyet, mert ha ők így próbálnak összeszedni pénzt és sikerül is nekik, hát akkor legyen jó nekik. Annyit tudok, hogy valami kőkemény szívem lehet, mert nagyon ritka esetben adományoztam ilyen utcai koldusoknak, nem tartom az én felelősségemnek megoldani az ő gondjukat, így nem hat meg a kéregetésük sem. Meg aztán az esetek nagy része hamis, jobban él mint én…
Mikor jövök kifele, gondolom még emlékezhetett rám, mivel nem időztünk sokat, szemtelenül elém áll, hogy NA AKKOR MOST segítek neki? Mondom NEM. Mert az ilyen már idegesít.
Persze megnézett gyülölködő szemekkel, de ezzel ugye nem fog meghatni. Az ember aki mellette állt, aki betegnek nézett ki, az csak álldogált alázatosan, de a fehérnép aki koldult az már a pofokat kérte szinte.
Jó, megállok a bolt előtt, várom míg a kedves párom visszament egy üveg sört venni, és közben bámészkodok. Jobbra balra, fel le, néha koldusékra, néha a bevásárló szekereket néztem, amolyan bámultam ki a fejemből módra kapcsoltam.. mire egyszer csak véletlen rájuk néztem és a kolduló nő felháborodva kezdett nekem pattogni, hogy mit nézem őket…
Na igen… biztos valami bűzlött körülötte és nem volt teljesen “legitim” a koldulása. Ja és tíz perc alatt egy ember adott nekik 5 lejt. Tíz “áldozatot” szedjen magának és máris ott van a napi 50 lej. Az a hónap minden napjára számolva havi 1500 lej. Naná, hogy megéri koldulni…