Olyan szomorú nézni azt a generációt, amely megtanulta az évek folyamán, hogy “hallgass a neved”. Már aránylag öregek, vagy annak lehet nevezni őket. Csendben elfogadnak mindent. És ha jogosan felháborodok, akkor is csitítani próbálnak. Ne, hagyd, csendben shhhttt… Szüleim, szomszédok, rengetegen vannak. Nekik az a normális, hogy bármit megtehetnek velük, csak hallgatni kell, az a megoldás.
És természetesen ott van a másik oldal… amelyik ugyancsak megszokta, hogy mindenkinek hallgass a neve, amint valami nem tetszik az embernek, és mer szólni azonnal jönnek a fenyegetések és megfélemlítések.
A villamosműveknél volt egy jelenet. Egy kérvényt adtam be, hogy egy óráról le akarok mondani. Mert NEM KELL. Határozottan nem kell többet az a villanyóra, mert elegem lett abból, hogy tv adót fizessek a kocsinak. Mert van egy villanykörtéje. Teszek elemlámpát és megoldom azzal, ha néha este kell kivegyem az autót.
Apukám nevén volt az óra, elmentünk ketten, beadtuk a kérvényt. Kezdődött a “cirkusz” azzal, hogy a hivatalnok nő elkezdett hepciáskodni, de szó szerint, hogy miért akarjuk lemondani az órát. Még nem ment fel a cukrom, mondom mert nem kell. Nem érzem, hogy különösebb magyarázatokkal kéne tartozzak egy idegennek. Mert semmi köze hozzá. Azt, ha figyelmeztet udvariasan, hogy gondoljuk meg, mivel nehéz lesz a későbbiekben visszaköttetni ha mégis kell, természetesen el tudtam volna fogadni, mosolyogva megköszönöm a gondoskodását és elmondom még egyszer, hogy biztosak vagyunk benne, hogy nem kell az a villanyóra. Ezennel ő is le kellett volna tudja a “túlbuzgóságát”. De nem… ő csak ekkor melegedett bele és kezdte a szövegelést: “hogy ő ilyent még nem hallott”… na ekkor meg nekem is felment már a cukrom és visszaszóltam, hogy akkor nem kéne itt dolgozzon, hanem mondjuk utcát seperjen. Adja a papírt és ne érdekelje miért nem kell nekem többet villanyóra.
Érdekes módon előszedett egy formanyomtatványt. Amin ő, a saját kezeivel aláhúzta: lemondanak a villanyóráról. Tehát, ha tudta hol kell aláhúzni, mégiscsak találkozott már ilyen helyzettel…
De az apukám volt figura. Amint a fehérnép elkezdett kárálni, ő neki akart állni magyarázkodni. Mert hogy “csak jót akart” (ehem, persze, hiszen neki az a jó, ha azt a keveset is, de havonta fizetem… neki az a jó ha megvan a fizetése…).
Aztán meg most a vízszereléssel… itt falun. Az emberek majdnem két hétig voltak víz nélkül. KÉT HÉT. Mégis amikor jöttek a szerelők, meg a bozontos szemöldökű “haragos” főnök, senki se mert szólni neki, még hajlongtak előttük, mint valami kisisteneknek. Egyetlen egy sem telefonált se a vízművekhez, sehova se reklamálni, hogy két hétig víz nélkül hagyják őket. A lényeg meg a “jó”, hogy most már van megint víz.
Mert jaj nehogy megharagítsuk magunkra a “tekintélyeket”.
Ilyen emberekkel… ilyen is az ország. Egyik oldalon vannak azok akik félnek, a másik oldalon azok akik a megfélemlítést előszeretettel alkalmazzák.
