Dolgozok, dög unalmas a meló amit most végzek. Olyan, hogy az agyam csak fél normával figyel oda, néha néha, a többi automatikus munkavégzés. Van időm közben gondolkozni. Ezen azon. Mostanság sokat foglalkoztatott a halál kérdése. Egy agydaganatos kislányról olvastam a minap, hogy jóformán várják, hogy meghaljon, mert semmit nem tudnak tenni, és egy másik, ismerősnek az ismerőse aki meghalt. Úgy általánosságban a halál kérdése forgott ma a fejemben munka közben.
Azon gondolkoztam, hogy ugye a halál abszolút természetes dolog. Mindenkinek teljesen nyilvánvaló, hogy aki megszületik az meg is fog halni. És mégis mikor valami haláleset történik ami valahol minket is érint… megdöbbenünk. Mintha most hallanánk először, mintha tegnap nem haltak volna meg emberek.
Egy érdekes cikket olvastam régen, sajnos már nem tudom hogyan bukkantam rá. A halálról szólt, és főleg arról, hogy mennyire misztifikálva lett a modern ember életében a halál kérdése. Már nem otthon halnak meg az emberek, hanem kórházba, azonnal elviszik a halottat, seperc alatt eltüntetnek, fertőtlenítenek mindent. Régebben legalább ott volt a halott tartva a házba még egy ideig, a család öltöztette, rendezte, megsiratta és így már gyerekként kapcsolatba kerülhettek az emberek a halállal. Továbbá főleg faluhelyen ugye ott voltak a háziállatok, amelyek egyszer csak meghaltak. Nem volt annyira “titok” a halál.
Olyan lett ez az egész mintha a “nem beszélünk róla, akkor nem létezik” elven működne. Ha valaki a halálról kezd el beszélni, azonnal pszihómókushoz küldik, mert jaj biztos ki akarja nyírni magát.. szóval rémes hova jutottunk mi emberek. Tényleg az.
Na mindegy…
