Ahogyan egy 2+ éves gyerek látja még a világot, ahogyan megkap szinte mindent amit akar. Barátnőm kisfiára vigyáztam tegnap délután és amint neki nem tetszett valami legjobb fegyverét vetette be… hangosan nekifogott sírni, toporzékolni. Aztán tombolni és hű mennyire harcolt az “igazáért”… (a kistálból néhány szem magot a markomba akart tenni, én meg igyekeztem a tálkába visszarakni őket).
Érdekes módon ez a fajta viselkedés az ami megtanítja őket például járni… mert ha nem így lenne, az első két hasra vagy fenékre pottyanás után feladná a kisember… “jaj nekem ez nem megy” felkiáltással. Ahogy a “nagyemberek” teszik. Valahol át kéne ennek alakulnia egy egészséges “nemhagyommagammá”, de mennyi esetben gyámoltalanodunk el feleslegesen???? Sokszor félünk, ellenben a félelem nem reális, hiszen a saját fejünkben van csak ott! Előre vetítjük a legrosszabb lehetőségeket és megéljük mint realitást… Aztán meg legyintünk: ááá nekem ez úgyse megy, minek is próbálkozzak???
Azért sok mindent lehet tanulni a gyerekektől…
Na most abbahagyom az agytekervényeim fárasztását és nekifogok dolgozni. (dög uncsi munkám van most és na azért húzom a zidőt)
