Tegnap este olyan 9-10 óra körül mentünk sétálni az ebbel. Elértünk a Szamos partra, valahol a Napoca és a Garbibáldi híd közepén, ahol jómunkásemberek szorgalmasan ücsörögtek. Összeszámoltuk. Összesen 10 ember volt ott. Kettő dolgozott, 8 ácsorgott. Megszámoltuk még egyszer. KETTŐ aki dolgozott, 8 csoportba verődve beszélgetett. Végül is… mit is csinálhatott volna az a másik 8, ha csak kettőre volt szükség? Egyik az egyik nagy gépet vezette, a másik a másikat.
Már egy ideje nem is csodálkozom.
Tegnap elindultunk a Monostor fele, egy barátunkat meglátogatni. Ha már arra jártunk, beszaladtunk a Kauflandba, venni egy két apróságot. Befele menet egy termetes asszony állt, papírokkal a kezébe, és kéregetett valami betegnek természetesen. Mellette egy félszemű illető állt. (A cím meg véletlen sikerült pont ilyenre, mert a szemtelenségük nem fizikai értelemben értendő. )
Befele menet megkérdi, ha nem akarok segíteni rajta, mire válaszoltam, hogy nem. Ezzel el is felejtettem volna az ügyet, mert ha ők így próbálnak összeszedni pénzt és sikerül is nekik, hát akkor legyen jó nekik. Annyit tudok, hogy valami kőkemény szívem lehet, mert nagyon ritka esetben adományoztam ilyen utcai koldusoknak, nem tartom az én felelősségemnek megoldani az ő gondjukat, így nem hat meg a kéregetésük sem. Meg aztán az esetek nagy része hamis, jobban él mint én…
Mikor jövök kifele, gondolom még emlékezhetett rám, mivel nem időztünk sokat, szemtelenül elém áll, hogy NA AKKOR MOST segítek neki? Mondom NEM. Mert az ilyen már idegesít.
Persze megnézett gyülölködő szemekkel, de ezzel ugye nem fog meghatni. Az ember aki mellette állt, aki betegnek nézett ki, az csak álldogált alázatosan, de a fehérnép aki koldult az már a pofokat kérte szinte.
Jó, megállok a bolt előtt, várom míg a kedves párom visszament egy üveg sört venni, és közben bámészkodok. Jobbra balra, fel le, néha koldusékra, néha a bevásárló szekereket néztem, amolyan bámultam ki a fejemből módra kapcsoltam.. mire egyszer csak véletlen rájuk néztem és a kolduló nő felháborodva kezdett nekem pattogni, hogy mit nézem őket…
Na igen… biztos valami bűzlött körülötte és nem volt teljesen “legitim” a koldulása. Ja és tíz perc alatt egy ember adott nekik 5 lejt. Tíz “áldozatot” szedjen magának és máris ott van a napi 50 lej. Az a hónap minden napjára számolva havi 1500 lej. Naná, hogy megéri koldulni…
A történet érdekes, a film meg egy kicsit bizarr az én ízlésemhez. Vagy valami ahhoz hasonló.
Egy házaspár reggel arra ébred, hogy csengetnek az ajtónál, majd mire kinyitják az ajtót egy fekete autót látnak elmenni, és a ház előtt egy csomag van. A csomagot kinyitják, benne egy doboz, amin egy gomb található, illetve egy levél, hogy Mr. Steward ötkor érkezik.
Mr. Steward egy furcsa sebhellyel rendelkezik, jóformán a fél arca hiányzik, és egy még furcsább dolgot mond a feleségnek: ha megnyomja a gombot, egy millió dollár üti a markát, ellenben valaki, akit nem ismer meghal. A dolgot meg nem mondhatja el senkinek, csak a férjével beszélheti meg.
Nem kis gondolkodás után teljesen logikátlannak és hülyeségnek tűnik nekik ez az egész, hiszen egy üres fadobozról van szó, semmiféle olyan szerkentyű nincs benne ami bizonyíthatná, hogy megnyomták, vagy jelezhetné bármerre is. A feleség megnyomja a gombot és per pillanat semmi se történik, ellenben 5-kor megjelenik Mr. Steward és hozza az aktatáska pénzt.
Az öreg elmondja neki a következőt: itt a pénz, és most megy, hogy programozza át a dobozt és adja át valakinek akit nem ismernek… Ekkor jönnek rá tulajdonképpen, hogy abban a pillanatban, hogy a gombot megnyomták, egy fura játékba keveredtek bele, és az a millió dollárnak biza ára van. Természetesen ekkor kezdődnek a komplikációk is.
Kicsit más a film mint amire számítottam és a kezdeti “szánalmas sztori, túl sok a nyálazás” gondolatok után mégiscsak végignéztük. Valahol valami nem tökéletes a hatásban, nem az a paff marad az ember, valahol sántít az egész film, de végül is megérte megnézni. Lehet, hogy egy két ismétléssel rá lehetne érezni arra az apró valamire ami egy jó filmből “woow” filmé tudja változtatni az egészet.
mondá egy barátom:
“ha “tengerre” akarok menni, =beülök a kádba, és ha a “hegyekbe”- bemászok a hűtőbe“
Itt bukkantam erre a videóra és mivel remekműnek tartom 
)))) hirtelen kényszert éreztem, hogy beillesszem a blogomba.
Egy rém ronda jelenetnek voltunk tanúi a tegnap. Az ilyen taxistól biztos elvenném a taxizás jogát, de még a jogosítványát is, és elmegyógyintézetbe küldeném.
A monostorról jöttünk a központ fele, amikor egy süket scooteres az út közepén haladt. Ő ott vidáman gurult a sebességével a taxis meg minden áron meg akarta előzni. Mivel ez nem sikerült neki szabályosa, bal oldalra, így jobbra előzve próbált megszabadulni a scooterestől. Tényleg idegesítő volt a motoros ahogyan az út kellős közepén halad, de azért a felelőtlenség amit a taxis csinált minden józan eszet felülmúlt: jobb oldalról befurakodott a motoros mellé, majd rángatott egyet a kormányon, ami miatt természetesen a motoros is kilendült… a mi kocsink elé persze, hogy elkerülje az ütközést.
Szerencsére már egy ideje láttuk, hogy két hülye van előttünk, mert a motoros sem volt normális “áldozatnak” nevezhető, így tisztes távolságot tartva néztük a műsort.
Persze a taxis végül diadal ittasan elhúzott, ellenben belegondoltam mekkora egy idióta lehet, hogy bele se gondol, megölheti a másikat! Csak azért, hogy fél perccel hamarabb érjen valahova. Fél percet nyert, nem többet…
Sajnos nem jegyeztem meg a taxis számát, de ha meg is jegyzem mit is érek vele? Semmit. Csak annyit tudok remélni, hogy legközelebb nekimegy valami villanyoszlopnak idegességében és akkora sületlenséget csinál, hogy elveszik örökké a jogosítványát, mert nehogy taxiznia nem kéne, de vezetnie sem.
Nagyon rosszul aludtam az éjjel. Valami vacak vírus mászhatott a torkomra és most ott szórakozik velem. Ó jaaj meg irgum burgum. Nem is lennék én ha nem csodaszép napsütéses napon kezdenék el köhögni meg krákogni.
Fura egy ország minden esetre.
Egy ismerős fia kiment Amerikába. Letelepedett ide, immár 8 éve ott él. Megnősült. Ottani születésű a felesége. Van jó keresete, HÁZAT vettek közösen. Mégis a “dicső” amerikai állam nem adta meg a vízumot az apjának, hogy mehessen meglátogatni. Megadta az anyjának, de csak 10 évre. Hja 60 illetve 70 évesek. Valahogy ez nem igazán demokrácia. Néha olyan érzésem keletkezik, hogy sokkal jobban börtönben vannak ott az emberek mint itt.
Ha eddig bajom volt a BRD, BCR és BankPost bankokkal, akkor most lett a CEC-el is. Eddig aránylag elégedett voltam, a személyzet itt a közeli bankfiókban nagyon kedves volt. Az esetek nagy részében TUDTÁK mi a dolguk, és hamar mentek az ügyintézések.
Aztán valami történt, igaz, oda többet nem kellett mennem, így nem tudom mikor és hogyan cserélték ki a személyzetet.
Hát borzalom… Egy cég számlájára való befizetés végett vártunk több mint 40 percet, előttem meg még 3 ügyfél volt. Egyik egy részletet fizetett ki, a másik egy számlát és a harmadik ki akart venni valami pénzt.
A pénztáros ugye egy igazi “pitzipoanca” volt, de nem is a fiatalabbak közül való, hanem egy kivénült valaki, aki szerintem észre se vette milyen dátumot írunk. A feje akkorára tupírozva mint egy kazal, a képe meszelővel kifestve. A modora meg csapnivaló. Simán letegezett legalább 4 embert, kettőt aki várt előttem a sorba, és másik kettőt akik időközben bejöttek és csak kérdeztek valamit. Úgy beszélt velük mintha legalábbis egy tálból cseresznyéztek volna.
Ha velem is így beszél, tutti, hogy megkérdem vajon mikor ittuk meg a pertut, mert nem emlékszem a fejére…
Na de a másik sem volt valami észlény, engem kérdett vajon hogy kell kitölteni a számítógépen az adatokat, és hogy a vessző az vessző-e vagy soktízezer lejt akarok hirtelen betenni… Végül mégiscsak sikerült meglelnie az OK gombot, és máris állhattam a másik sorba. Mert ugye arról szó sem lehet, hogy ugyanaz az ember vegye el a pénzt… nem erre külön egyetemi doktor docens végzettség kell, és csak a pénztáros járhat a pénzzel. A többiek meg csak a papírokkal.
Az pénzt felvevő hölgynél valami 20 percet tökölt a kazal frizurás, és minduntalan fennhangon motyogta, hogy “nem tudom mit csináljak”. Mi a fenét keres akkor a bankban nem értem???
Végül… elküldte ezt a hölgyet egy valuta váltóba, “vegyél még 20 eurót”, mert az a 30 euró amit te fel akarsz venni nincs meg csak 50 eurós formába és ugye azt nem adhatom, lejt sem adhatok az euró helyett… Mert persze csak a gomb lenyomása után vette észre, hogy nincs aprópénze…
Az inkompetenciájuk magas szintjét tovább fokozta, amikor a másik asztalnál levő hölgy telefonálni kezdett mindenfele, hogy most akkor mi legyen, mert a bankautomatába időközben feltöltöttek pénzt, és egyik formanyomtatványon véletlenül rosszul töltötte ki az összeget, és az automata által kibocsájtott szelvény nem egyezik az általa kitöltöttel, mert ő egy zéróval kevesebbet írt oda.
A fura az volt, hogy miért kellett ez olyan rémesen nagy ügy legyen? Mert tévedni emberi dolog, valamilyen módja csak kéne legyen annak, hogy egy ilyen hibát könnyedén lehessen kijavítani. Mondjuk odacsatol mellé az ember egy “javító nyilatkozatot” és ezzel slusz pasz.
Na dehogy megy ez így… körbetelefonált vagy 4-5 helyet, hallottam míg vártunk, és persze erre nincs eljárás… Tökkelütött emberek kellett kiagyalják, az biztos…
Rég nem moziztunk, mert hol erre hol arra voltunk tekeregni. De a hétvégén erre is sor került. A “Mit is nézzünk?” kérdést jó másfél órát feszegettük, míg a “Killers” című filmre esett a választásunk. A történet valahogy megfelelt a hangulatunknak, amely a következő feltételeket szabta a filmhez: legyen valami vidám, akció, lövöldözős, nem túl komoly film.
Nos be kell vallanom régóta nem “esett ennyire jól egy film”, jó sok vicces jelenet volt benne. A “storyline” röviden, hogy egy titkos ügynök beleszeret egy épp Francia országban tartózkodó lányba, aki ide a szüleivel ment nyaralni. Egy hét után összeházasodnak, és elköltöznek Amerikába normális életet élni. Vagyis azt hiszik, hogy normális életet élnek. Ugyanis mint kiderül 20 millió dollár fejpénzt adnak annak aki kinyírja az ex titkos ügynököt… Aztán amikor elszabadul a pokol kiderül, hogy mindenki erre a 20 milkóra pályázik.
