Hát kérem az úgy volt, meg úgy kezdődött meg hát arról volt szó… amiről szó sem lehet… Mert megbeszéltünk egy dolgot, és most másképp alakult. Le kéne kapjam az emberem fejét és meg is tettem volna ha nem nyomós okkal  áll elém. Szerencsére ő is érti a viccet, de ma a fejéhez “vágtam”, hogy szívem, ha nem akarsz elvinni szilveszterezni, igazán megmondhattad volna, nem kell  széttörni ezért a  kocsit…

Első percben nem tudta, hogy elment az eszem vagy csak épp pillanatnyi elmezavar ütött belém majd elnevette magát.

Szóval a “nagy szilveszterezési terv” dugába dőlt. Mert az én kocsim biztosítása az csak holnaptól érvényes. Ennek következtében, holnap már nem lesz idő kimenni, befűteni a házba, majd visszaérni a mozi idejére majd megint kimenni… Lekéssük a szilvesztert és mi van ha nélkülünk nem tartják meg?? Akkor már inkább berendezkedünk szépen a lakásba, elővesszük a filmeket, kényelembe helyezzük magunkat és elleszünk mint a befőtt… főzőcske, sétácska, alvásocska és társai vannak a menüre kitűzve…

Úgy látszik vannak ilyen dolgok… mint a Velence-látogatás…egyszerűen nem akar összejönni, mindenféle elemek ellene játszanak s akkor meg minek erőltetni?

Persze minden jóban van valami rossz, meg minden rosszban valami jó. Mindig mondtam, hogy a dolgok nem véletlen történnek… És most is azt mondom, hogy bár nem öröm megjavíttatni a kocsit, de éppen tragédia sem, csak épp kellemetlenség.  És mikor megmondta, hogy neki semmi baja nem történt és másnak sem, akkor hirtelen jókedvem kerekedett… még mindig jobb dugába dőlt szilveszteri tervekkel rendelkezni mint kórházba rohangálni vagy csak épp a nyögéseket hallgatni…

A kocsi csak egy tárgy… azt meg lehet javítani. És úgyis ráfért már egy új ütköző Lizzie-re

P.S. A kocsi egér is megúszta mindenféle sérülés nélkül! És még mindig mosolyog!

Felháborodott lettem, sőt nagyon dühi.  Mert már meggyőződéssel hiszem, hogy az összes hülye magazinokban olvasható cikkel csak arra koncentrálnak, hogy a termékeket adják el. Hogy többet adjanak el, hogy elhülyítsenek mindenkit, elbizonytalanítsanak mindenkit, hogy másképp nem megy!

Egy cikkben nagybetükkel méghozzá piros nagybetűkkel van kiírva, hogy “egyedül nem meg”. Mármint a leszokás a cigiről.

És még nagyobb betűkkel mondom , hogy MEGY.  EGYEDÜL IS MEGY:

Az egésznek a titka, hogy komolyan akarni kell. Ne más akarja, ne külső tényezők akarják, ha az ember le akar szokni a cigiről akkor le tud szokni. Mindenféle segédeszköz nélkül akár.

Kell példa? Itt vagyok akár én. Több mint egy éve leszoktam, kemény 14 év, napi egy-másfél csomag  elszívása után.  És nem kívánom a cigit, nem akarok rágyújtani és úgy érzem életem legokosabb döntése volt. Senki nem beszélt rá, senki nem győzött meg,  egyszerűen akartam és ez lebegett az orrom előtt.

És… vicces de nem vagyok egyedül!!! Nem vagyok különlegesen kitartó sem, nem vagyok semmi extra. Mégis sikerült… További rengeteg barátom van, akik ugyancsak teljesen EGYEDÜL mindenféle sziri szari szerek nélkül szoktak le a dohányzásról. Van köztük olyan is aki tizenévek óta nem cigizik!!!

Anyuék harminc negyven éve cigiznek…. szinte egy hónapja ők sem gyújtanak rá!!! Nem győzte meg  őket se senki, nem vettek semmiféle szert. Egyszerűen ők is elhatározták, hogy le akarnak szokni.

Miért hiszi el bárki is, hogy amit az idióta újságok dumálnak az úgy van??? Hazugság!!! Le lehet szokni a cigiről ha valaki akarja!!!

És bosszantó, hogy az emberek hisznek ezeknek a magazinok tarka barka cikkeinek és megvesznek mindenféle vegyszert mert már a TUDATUKBA belesült,  hogy képtelenek bármire is ha nem kapnak rá pirulát.

Ilyen is volt kérem szépen. Biza! A kedvesem 2x vitt Velencébe és ilyen dühös mint akkor még soha nem voltam. Nos nem a Velencébe mentelen hanem a velencei “fogadtatásra” ment fel a cukrom.

Történt ugyanis, hogy Olaszországba nyomtuk a pedált az autópályán mint süket a csengőt, haladtunk és ettük a kilométereket. Igen ám de ekkor fura démon szállt meg és kedveskedő hangon így szólt a kedvesemhez: gyere menjünk Velencébe tekeregni egyet! Hiszen itt van alig 20 kilométer letérő.

Kedvesem mosolyogva rám nézett, látta mennyire csillognak a szemeim és máris ráállt az alkura. Bepötyögtettem a GPS-be, hogy Velence, központ és tapsikolva vártam, hogy a majd 10 éve látott Velencét viszontlátom. Rá is tértünk a nagy hídra, ami valami 5 kilométer és a régi város fele vezet. Egy útkereszteződéshez értünk, ahol valami 10 különböző tábla állt, mindeniken legalább 4-5 utasítás, szövegek, utvonalak! Erre nem szabad, arra nem szabad, tutto directioni dudálnak hátulról menjünk arra ha arra kell, körforgalom és .. megtaláltuk magunkat a hídról kifele vezető úton! Megfordulni ugye meg nem lehet. Csak az út végén.

Na ekkor már ideges lettem. Még csak azért is visszafordultunk a híd végén, megint 5 kilométer, jaj de szép Velence és társai ábrándozások. A soktáblás útkereszteződés elé érve megállunk. Pont ott a közepén. Sehova se szabad menni! Csak a “tutto directione” az érvényes, ott valahol bukkanunk egy parkolóra, de ugye üres hely nincs. Na menjünk át a másikra, ripsz ropsz mit gondoltok hol találjuk magunkat??? Kifele az 5 kilométeres hídon!!!

Azt hittem a lapos gutta megüt, minden olaszt, fel meg leszármazottját elküldtem melegebb éghajlatra, összevissza nomád népekkel hasonlítottam össze és egyéb cifra metaforának nem nevezhető tücsköt bogarat kimondtam én! Hát nézze meg az ember!

Az történt ugyanis, hogy extra szezonban mentünk! Mit is kerestünk ott mint “turisták” a fene se tudja. A híd melletti parkolótól kezdve mindenhol építkezések és modernizálások folynak így szinte kizavartak minket a városból!  Kedvesem megállt a híd végén, kérdezte mi legyen… mert ugye mondtam, hogy a fene egye meg Velencét, látni se akarom. Menjünk e vissza harmadszor is??? Mire mondtam, hogy nem. Ha Velence ennyire nem akarja megmutatni magát, akkor menjünk tovább.

Rám is tört volna a sikítófrász ha netán egy kis séta kedvéért mondjuk tilosban kell parkolni, netán elviszik a kocsit és ott maradunk “pucér” fenékkel Velencében tél közepén… na keress ismerőst, hogy szedjen ki a csávából. Brr… Ráadásnak egy kutya is volt a kocsiban, amiről azt se tudtam, hagyjuk ott arra az egy két órára, vagy tegyünk rá szájkosarat, zacsit a zsebbe és vigyük magunkkal??

Nos ennyi volt a romantikus Velencei tekergésünk… bár mondhatom, rendes a pasim, végül is 2x vitt Velencébe!  Nem semmi… és mindezt egy nap alatt. Sőt egy óra alatt.

P.S. Rengeteg “nyomorék” és “fogyatékos” él Velencében. Hja, hogy nagy többségük csak “agyilag nyomorék”,  de minden fogyatékosoknak fenntartott parkoló tele volt, szebbnél szebb, jobbnál jobb autókkal. Ablakukban persze az igazolvány kibiggyesztve.  Nem ítélkezni akarok és tiszta szívemből örvendek ha ott a fogyatékosoknak is jó kocsik jutnak, bárcsak itt is így lenne, de azért nem minden mesében tudok hinni én sem… Ott is vannak mocsok emberek  akik ezeket a helyeket szépen elfoglalják, kiteszik a cédulát és ugye milyen fasza csávók ők, mert mindig van jó helyen parkolójuk. Nem kívánom, de azért ha egy ideig a saját bőrükön éreznék a fogyatékosok helyzetét, nem tennének ilyent!

Valójában a stressz egy jó dolog. Persze akkor ha megfelelő mértékkel van adagolva. Mint olyan, mindenből megárt a sok, így a stresszből is, de kis mértékkel kimondottan vérpezsdítő hatású tud lenni. Most megálltam. Valami reggel 9-től pörgök, úgy forog az agyam, hogy ritkaság, ha hétköznapokon így dolgoznék, akkor már rég milliomos lennék… vagy inkább idegroncs.

Megálltam, mert elgondolkoztam, hogy ejsze ilyen lehet sokaknak az élete. És hogy ezt mennyire nem szeretném állandó jelleggel magamnak. De most kimondottan jól esett, és azt is tudom már, hogy az agyam valamikor holnap ilyen tájt fogja elengedni magát egy nagyot fújni, kényelmesen hátra dőlni a kocsiban és élvezni a kilométereket.

Mert ma még intéznem kell egy csomó mindent. Számlákat rendeztem, emberekkel konzultáltam, kapkodtam jobbra balra, 2x elrontottam a megírni való számlát egymás után, felfelejtettem a mondanivalóm felét, közben azon is gondolkozom mit nem kéne itthon hagyni, mire van szükségünk, mi hol mikor miért.

De véges. Az én stresszem véges. Mikor elindultunk magam mögött hagyom a problémákat, mert … míg úton vagyok megoldani úgysem tudom tehát teljesen felesleges kínozni a szürkeállományomat. Mikor hazaérek majd kerül megoldás mindenre. Mindig kerül valami megoldás

Érdekes, hogy a FONTOS dolgokat nem felejtem el… egyik ilyen az, hogy holnap akármekkora strapa legyen, én biza elmegyek egy aránylag közeli boltig, ahol nagyon finom tepertős pogácsákat készítenek, és veszek. Meglepetésként az útra. Mert talán az a fontos, hogy élvezzük ezt az egész hercehurcát ami körülöttünk van. És ha a kellemes dolgokra nem jut idő akkor valahol mi is a lényege az egésznek??